„A tetoválás során az emberi vagy állati bőr pigmentálását változtatják meg a bőrrétegekbe vitt színezőanyagok segítségével a legkülönbözőbb célokkal, mint például a test díszítése, a törzsi hovatartozás jelzése, esetleg az azonosítás, mint például az kutyák fülébe tetovált szám esetén.” – írja a Wikipédia. Ha rövid, és tömör szeretnék lenni, akkor ennyiben letudnám az egész dolgot, de azért lássuk be, ettől kicsit többről van szó.
Most nem a történetét szeretném elmesélni a tetoválásnak, arra majd egy másik bejegyzésben fogok kitérni. Inkább arra szeretnék összpontosítani, hogy mi is a tetoválás napjainkban. A legelső gondolat, ami az ember fejében megfordul a tetkóról, hogy „hát, amiket az emberek magukra varratnak”. Lényegében erről is van szó. Kiválasztunk egy tetszőleges mintát és testrészt, majd elbattyogunk a tetoválószalonba, megmutatjuk a terveinket, visszamegyünk a megadott időpontra, majd egy csinos kis szerkezettel felmázolják ránk a kívánt tetoválást.
Pár évvel ezelőtt tetovált emberről mindenkinek egy nagydarab, tarkopasz pasas jutott az eszébe, aki valószínűleg bűnöző és huligán is egyben. Mindenki fintorogva figyelte a testén lévő díszítéseket, és nagy ívben elkerülték, ha éppen szembe jött vele a járdán. Persze a társadalom változik, ma már mindenkinek lehet tetoválása. Akár még egy gyereknek is, ha a szülő beleegyezik a tranzakcióba. Ennél fogva inkább divattá kezdte kinőni magát és mai napig tart ez a hullám az embereknél. Míg nem is olyan régen szinte megvetették a testdíszítést, most, ha rendelkezel eggyel a testeden, a barátok körében máris te lehetsz a menő, aki bevállalta a fájdalmat. Furcsa, mennyire meg tud változni a felfogás pár év alatt.
De azért nem fordult minden a feje tetejére. Az idősebbek és a konzervatívabb jellemek még mindig ferde szemmel tekintenek a tetkókra, inkább a test elcsúfítását látják benne, mintsem művészetet. Mert azért meg kell hagyni, a tetoválómesterek művészek. Festők, csak nem vászonra, hanem emberi bőrre festenek igazi műalkotásokat. Nem sok ember képes egy rajzot tökéletes visszaadni a bőr felületén úgy, hogy az viselhető legyen egy életen át. Sok munka kell hozzá, míg mestere nem lesz a testfestésnek, de megéri, hisz rengeteg embernek okoz vele boldogságot.
Ellenségeskedők persze mindig is lesznek, és a tetoválás még mindig nem teljes mértékben elfogadott. Elég csak a munkahelyekre gondolni. Sok munkáltató bocsájt útjukra csak azért friss jelentkezőket, mert a tetoválása olyan helyen van, ahol nem tudja kellőképpen eltakarni. Valamiért úgy hiszik, hogy ha meglátjuk, hogy a bankban dolgozó Zsuzsinak a csuklóján ott díszeleg egy pillangó, akkor máris alávaló ember és nyilván át akar minket verni. Bár ez inkább csak jó kifogás arra, hogy miért is ne vegyék fel szegény Zsuzsit. De ez megint egy másik téma.
A szomorú igazság az, hogy a tetkók mélyebb jelentései elvesztek a mai társadalomban. Az emberek csak kinéznek egy szemüknek tetsző mintát és máris magukra varratják anélkül, hogy tisztában lennének a szimbólum vagy rajz mélyebb jelentésével. Én mindig azt mondom, hogy meg kell várni a szikrát, a pillanatot, mikor valamit azért fogsz magadra mázoltatni, mert úgy igazán akarod és évek múlva sem fogod megbánni. Persze ezt sem szerencsés elkapkodni. Csak azért mert az a pillangó édesen festene a válladon, vagy az a sárkány menő lenne a karodon, attól még nem kell máris a tetoválószalonba futni. Mert már találkoztam ilyennel. Aztán öt év múlva állsz a tükör előtt és megkérdezed magadtól, hogy „én mi a fenének is csináltattam ezt magamra?”. De ha azt a pillangót azért csináltad, hogy az anyukádnak emléket állíts vele, mert tegyük fel, ez a fajta volt az ő nagy kedvence, vagy azt a sárkányt azért akarod, mert hősiesen túltetted magad egy szörnyű dolgon és ezzel akarod végleg lezárni, akkor tedd, amit tenned kell. Vagy ha ki akarod fejezni hovatartozásod egy bizonyos dologban, vagy annyira istenítesz és felnézel, mondjuk egy zenekarra, hogy muszáj a logójukat a saját testeden is látni. Bármilyen ok vezéreljen és bármilyen minta is legyen az, amit magadra szeretnél tetováltatni, ne feledd, hogy gondold át százszor és minden porcikáddal akard.
De nem vagyok én az Atyaúristen, hogy ítélkezzek, ha netán egy futó gondolat miatt magadra tetettél egy delfint. Nem az a célom ezzel a bejegyzéssel, hogy elítéljek bárkit is, vagy prédikáljak, netán okoskodjak. A szólásszabadság egyik nagy előnye, hogy leírhatom ide a véleményemet a témáról teljesen legálisan. Nem szentírás, amit mondok, de érdemes rajta elgondolkodni.
